Művészi tökéletesség és elszabadult baromfiak

Igazi korabeli közösségi projekt volt a Nemzeti Múzeum születése. Valaki telket adott, valaki kincseket, így gyarapodott nemzetünk emlékezete. „A Nemzeti Múzeum palotája azok közé a kevés számú műemlékeink közé tartozik, amelyek egymást követő generációk szeretetteljes gondoskodásának örök témái voltak.” – áll dr. Lechner Jenő A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836-1926 című könyvében. A közösség nagylelkű támogatása kellett ahhoz, hogy Széchenyi Ferenc, József nádor, Pollack Mihály áldozatot nem sajnálva, akadályt nem ismerve dolgozhassanak a kulturális és tudományos gyarapodás helyszínéül szolgáló Nemzeti Múzeum megteremtéséért.

Egy nemzeti múzeum építésének eszméje

A hungarikákat gyűjtő gróf Széchenyi Ferenc 1802-ben úgy döntött, hogy gazdag könyv-, címer- és érmegyűjteményeit megosztja honfitársaival, hazája javára fordítva kincseit. Felajánlása alapozta meg a magyar szellemi élet centrumának, a Nemzeti Múzeumnak megszületését. A kezdeményezés I. Ferenc tetszését is elnyerte, jóváhagyásával a múzeum első hajléka a pesti pálos rendű papanevelő intézet lett. Napóleon 1805-ös hadjáratának hírére a gyűjteményt Temesvárra költöztették, ahonnan a király utasítására a pálos templomhoz csatolt egyetemi épületbe került a folyamatosan bővülő kollekció.

József nádor, „az akkori magyar közművelődés patrónusa […] meggyőződött arról, hogy az ország növekvő érdeklődése nem lesz képes az intézet fejlődését maradandóan biztosítani, ha állandó, céljának megfelelő helységekkel nem rendelkezik”- írta könyvében dr. Lechner Jenő. Az 1808. évi VIII. törvény rendelkezett a múzeum felállításáról, illetve a megépítéséhez szükséges összeg gyűjtésének megszervezéséről. „A törvény megalkotása óta a közfigyelem fokozott mértékben pártfogolta a múzeumot, a hatóságok, a főurak, a nemesség vállvetve buzgólkodtak a gazdagításában, […] a nádori levéltár iktatókönyvei tömegesen sorolják fel az adományozásokra vonatkozó aktákat.” Hild János készítette az első tervrajzot, Grassalkovich Antal pedig a Hatvani utcai telekadományával kívánt hozzájárulni az önálló múzeum megteremtéséhez. A múzeum első igazgatója Miller Jakab Ferdinánd lett.

Az 1809-as győri csata hírére ismét a gyűjtemény elmenekítése mellett döntöttek, az egyre gazdagabb állományt Nagyváradon helyezték biztonságba. 1809-10 telén Miller többször megkísérelte visszahozni a gyűjteményt Pestre, de hol a nagy sár miatt kellett visszafordulnia, hol pedig a szállítók és a lovak hagyták cserben a téli fagyban.

1812-ben érkezett Pestre Aman János, császári királyi építész, aki nem találta alkalmasnak a Hatvani utcai telket, ezért annak eladása mellett döntöttek. Az eladásból származó 220 ezer forintért Batthyány Antal nagy kerttel körülvett, egy emeletes villáját vásárolták meg, ami az Országúton (mai Múzeum körúton) állt. A gyűjteményt apránként szállították át az új telekre, ami közel két évtizedet töltött el ebben a „szerény hajlékban”, ugyanis a közadakozásból befolyt összeg csupán a fenntartás költségeinek fedezésére volt elég. Ennek ellenére a múzeum repertoárja folyamatosan bővült, amiben Széchenyi Ferenc jelentős szerepet játszott. Az országgyűlés megvásárolta a Jankovich Miklós-féle gyűjteményt, emellett a XXXVII. törvénycikkel a „nemesi rend önkéntes megadóztatása alapján a viszonyokhoz képest példátlan áldozatkészséggel 500.000 forintot szavazott meg az új múzeumi épület emelésére.”

A neoklasszicista múzeum a „közművelődés szolgálatában”

Az anyagi háttér megteremtését követően József nádor felkérte Pollack Mihály „városi polgári építészt” a tervek elkészítésére. Az elkészült vázlatokról József nádor kikérte Pietro Nobile, császár-királyi udvari építész, a bécsi akadémia igazgatójának véleményét. Ezzel kezdetét vette az a hosszas levelezés Pollack és Nobile között, amely során a legapróbb részletekig megvitatták a terveket. 1837-ben kezdetét vette a tíz éven át tartó építkezés, ami korántsem ment gördülékenyen. Az 1838-as árvíz mellett a munkások béremelési követelései és tiltakozásai jelentős kihívást jelentettek az építkezésnél. Pollack Mihály és Gömöry Károly, az építés kurátora minden hónapban beszámoltak József nádornak az elvégzett munkáról, illetve évente jelentést készítettek, amelyben a költségek részletes elszámolása mellett a további igények is megjelentek.

A 109 méter széles, 70 méter mélységű Nemzeti Múzeum Pollack Mihály legjelentősebb munkája volt, „egész erejét ennek az épületnek szentelte.” – írta Lechner. „A XIX. század neo-klasszicizmusa ezt a nagyszabású római architektúrát a túlfinomult görög ízlés zománcával vonja át és mégis sem nem római, sem nem görög művészet, amit produkál. […]Pollack Mihály ennek a kornak a szülötte. Az ő kezén ez a friss és modern szellem és önállóság fokozottabb mértékben érvényesül, mint bármely hírneves külföldi kortársánál.”

Bár az épület még nem készült el teljesen, a képtár ünnepélyes megnyitására 1846. március 19-én került sor. A kincstár és az éremgyűjtemény átköltöztetése még októberig váratott magára, ehhez az igazgató a katonai őrség segítségét is igénybe vette. „József nádorhoz esedezik az igazgató, hogy járjon közbe Pest város hatóságánál, ne tűressenek a múzeum előtti országúton kocsik és árusok, akik a vasrostélyt berútítják, az épület látogatását akadályozzák, de meg mindennapos, hogy elszabadult marhák és baromfiak futnak be a múzeum udvarába” – olvasható Lechner könyvében. Még 1855-ben is épületállvány gerendákból és pallókból összedrótozott kerítés övezte az épületet.

József nádor élete végéig támogatta a múzeum gyarapodását, 1847-ben bekövetkezett halála után az építkezés feletti ellenőrzést István királyi herceg nádor vette át. Az épület fennmaradó felszerelési munkálatai maradtak rá, a vasrostély kerítés elkészítése, illetve a dísztermek márványozó és parkettázó munkálatai.

Az 1848-49-es szabadságharc során és azt követően jelentős szerephez jutott a Nemzeti Múzeum. „Az elnyomatás e szomorú korszakában nemzeti kultúránk még is lappangva lüktető életének kedves tanui az elsárgult foliansok, melyek pontos adatokat szolgáltatnak arra, miként állott a Nemzeti Múzeum az akkori közművelődés szolgálatában. Lépcsőzetének bal támfalát Petőfi Sándor léptei szentelték fel, a ki onnan szavalta el a Nemzeti Dalt.” A múzeum díszterme otthont adott többek között Liszt Ferencnek, a Doppler fivéreknek, virágtárlatoknak, színházi díszelőadásoknak, ébren tartva a nemzeti öntudatot „annyira, hogy később felsőbb helyről intézkedés történik, hogy csak a múzeum méltóságával összeférő kulturális célokra bocsáttassék a terem rendelkezésre.”- írta Lechner.

„A százesztendős intézmény mégis kinőtt belőle”

Pollack Mihály 1855. január 5-én halt meg, bár halálával nem zárultak le az épület berendezési munkálatai, azok már nélkülözték az egységes neoklasszicista stílust. A stukko-márvány munkálatokkal a lépcsőház elveszítette eredeti karakterét, Pollack személyétől idegen, reneszánsz jelleget kapott. 1867-ben Eötvös József báró került a miniszteri székbe, akinek döntése alapján a Múzeum főlépcsőjének monumentális falfestését Lotz Károly és Than Mór készítette el 1869 és 1875 között. A festés a Nemzeti Múzeum feladatait szimbolizálta: „A menyezet mezőit a képzelet, az észlelés, hagyomány, tudomány, ihletettség, lelkesülés, az exakt tudományok, a költészet és a művészet allegóriái töltik ki, mint a nemzeti kultúra tápláló motívumai.” A festmények megörökítették többek között a hun mondát, a vérszerződést, Zalán futását, a fejedelemválasztást, a tatárjárást, Mátyás királyt tudósai között, Mária Teréziát és Magyarország prominens személyiségeit egészen 1848-ig.

„A Nemzeti Múzeum külső architektónikus megjelenésével annak építési anyaga nem áll összhangban, bár dimenziói és nemes arányai a silány építőanyag dacára is kellő hatással érvényesülnek.” A millennium közeledtével a kormány elhatározta, hogy az épületet nemzeti történeti múzeummá alakítják át. A Dr. Berzevicky Albert elnöklete alatt működő bizottság (aminek Lechner Ödön is a tagja volt) tervezett munkái végül nem valósultak meg.

A kert 1879-ben nyerte el végleges alakját, „parkírozása magán hordja a XIX. század első felében dívott nagystílű angolkert-elrendezés jellegét.” Kezdettől fogva számos szobrot helyeztek el a kertben, a legrégebbi Ferenczy István Kisfaludy Károly emlékére készített mellszobra. Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, illetve Strobl Alajos Arany János szobra mellett 1902-ben Széchenyi Ferenc is bronzszobrot kapott.

A hihetetlen áldozatkészséggel létrehozott Múzeum építésére kevés volt az eredetileg kitűzött 500.000 pengő forint, az építkezés végösszege 612.946 forint 53 krajcár volt. Bár nagy előrelátással tervezték meg a Nemzeti Múzeum épületét, „a százesztendős intézmény mégis kinőtt belőle”, „össze nem illő gyűjtemények - könyvtár, természetrajz- és régiségtár- szoronganak fejlődésre tehetetlenül az épületben, nagyrészt annak raktárhelyiségeiben, sőt pincéiben”- írta Lechner. 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig a Szépművészeti Múzeum vált önálló intézménnyé a Nemzeti Múzeum gyűjteményeink leválásával.

1926 és 1927 között került sor az épület teljes felújítására. Klebelsberg Kuno gróf vallás- és közoktatási miniszter Lechner Jenőre bízta azt a feladatot, hogy állítsa vissza a múzeum régi pompáját. Lechner tervei alapján többek között újrafestették az előcsarnokot, eltávolították a stilisztikailag eltérő elemeket, megtisztították a kupolaterem és a díszterem márványburkolatát, a múzeum eredeti rendeltetésének megfelelő bútorokat kapott. A tetőtérben új helységek kerültek kialakításra, így a raktározás problémája megoldódott egy időre. „Az a szeretetteljes gondoskodás, mellyel néhány lelkes munkatársammal ezt a munkát végrehajtottam, meg kell, hogy lássék rajta, s a megnyilatkozott osztatlan elismerés becsületes törekvéseink legédesebb gyümölcse.”- hangsúlyozta Lechner Jenő.

Forrás:
dr. Lechner Jenő [1927] – A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836-1927, Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesülete
Magyar Nemzeti Múzeum honlapja